Egy forgolódva szenvedős, átvirrasztott éjszaka után, aminek a végére, vagy inkább az elejére, kereken 2 óra alvás ficcent be lealázva a korábbi nap másik 4 óráját, én már csak túl akartam élni ezt a napot. Megvolt a reggel 7-es csoport, megvoltam én is, a Nőnap is, csokit is kaptam, bár virágot most először senkitől... 
 Aztán letoltam egy cikket, ami laza 36 óra munkámba került, de végre elkészült és a Főnim csak annyit írt rá, hogy tök jó lett, nagyon ügyes vagyok és szereti ahogyan írok.  Én meg közben a vesztesen nyugalmával edzettem a teremben felkészülve rá, hogy derekas kiosztás lett a vége amiért 2 óra alvással, már-már zombie üzemmódban írtam meg a cikket. És nem! És ez olyan hihetetlen. Azt hiszem, igazából nem is azt érzem a legjobb dolognak, amikor a munkám megjelenik nyomtatásban, hanem amikor a kollégám és főnököm azt mondja, hogy "ez, ez baszd meg így jó ahogy van és ennek így kell a nyomdába mennie!" Pedig nem volt egyszerű a témám, nagyon nem. És az egész hetem is egy merő öngyilkosság.

 Egy ilyen nap után pedig, amikor az esti programom a munkán túli kikapcsolódás, egy "kis nyugalom", talán még egy kósza ölelés is lehetne, én 7 hónap után arra adom a fejemet, hogy bevállaljak egy edzést a teremben, amibe szinte biztos, hogy beledöglöm ott helyben.  Aztán nekiesem, csinálom, relatíve egész keveset "bliccelek", s az edzőm is megjegyzi, hogy jójó, igazából csak az utolsó plank tartást sunnyogtam el. És akkor min kapom magam?  Hogy körülöttem szinte mindenki az életéért küzd, engem kivéve. Pedig esküszöm, hogy nem lazsáltam el a trx-et. Gondolkozom, gondolkozom, hogy mégis mi a fenétől bírom ilyen jól? Aztán BUMM, leesik.. Hogy én hülye, hogy erre nem gondoltam, hogy naná hogy "a szex az oka mindennek!" Mert hogy az izomzatom ugyan pont 7 hónap alatt redukálódott le nullára, de a terhelhetőségem és a kondim, még 2 óra alvással és totál agyhalottan is kifogástalan. Édes istenem, az a megváltó szex... Hogy mindig az, az oka mindennnek. És vicces, de amikor ez tudatosult bennem, épp két planktartás közt feküdtem a szőnyegen és végre valahára egy kis mosolyra hajlott a szám, hogy ezt is Neked köszönhetem.
Majd rögtön azon kezdek agyalni, hogy valahogyan pénteken is lekellene jönnöm edzeni. A sport segít, hogy ne gondolkozzak annyit, hogy legalább egy órára kikapcsoljam az agyamat és arra koncentráljak, hogyan ne vágjam szájba magam a bellel és hogyan tartsam ki magam gyertyába úgy, hogy a nagy hévben hátra ne bukfencezzek. Parányi dolgok ezek, de mégis képesek felszabadítani. Hogy tudod, hogy olyankor nem kell a telefonodért nyúlnod, hogy nem kell foglalkoznod azzal, hogy ki ír és mit akar. Csak mozogsz egy kicsit, csak odafigyelsz magadra és élvezed ezt az egészet, mert elhiszed, hogy ettől egy picit majd minden jobb lesz. És persze attól is, hogy írok, nem is keveset. Ma például írtam egy levelet (is). Nem küldtem el, mert valaki azt mondta, hogy míg nekem jót tesz, hogy kiírtam magamból a dolgokat, a másik nem biztos, hogy ugyanígy érezné és nem azért, mert nem szereti az írásaimat. Mert szereti. Mert szerinte tele vannak érzésekkel. 
 Azt hiszem, hogy igazából azóta vagyok békésebb. Pedig el sem küldtem. Az edzés pedig csak a desszert volt, hogy elmondhassam, bárhol is legyek, abból akkor is ki kell hoznom a legjobbat, ha ez az időszak a szívemnek mégis csak mostoha.

trx kettlebell edzés edzőterem habatortánd desszert 36 óra sport szex plank nőnap

 Szuszu elájul