Nem hiszek a véletlenekben. Egy kicsit sem. DE... azután, ami pénteken történt, majd szombaton... hogy mit mondott nekem az a bizonyos néni a Móriczon... hogy két napig mindenki tacskókat posztolt Face-en és mellettem is megállt egy az utcán, pont a munkahelyem előtt az esőben... majd hogy napok óta az interjú alanyommal kelek és fekszem totál feleslegesen, mert a PR-osa egy balf@sz... Én hülye meg, mégis minden áldott nap elhiszem, hogy ebből még lesz valami azon pörögve, hogy mennyi munkám és éjszakám fog rámenni 3 másik cikk, 82 oldal kitöltendő fornyomtatvány, egy tripla modulzáró és egy szakmai gyakorlat között arra, hogy a reggeli tea mellé Indexen leközölt újabb botrányokból, mégiscsak kihozzak valami színvonalasat... Már ha egyáltalán eljutok odáig... Nem tudom mikor csalódtam utóljára ekkorát valakiben, főleg, ha az egy sportoló, aki állítólag amúgy tök jó fej... és nem hiszem, hogy nagyok lettek volna az elvárásaim, csupán szerettem volna megismerni, hogy ki is ő a dressz mögött... :(
Végül pedig, hogy hab legyen a diabetikus tortám tetején, mikor fél órája megnéztem a következő leadandó anyagomat egy mézes cikkhez és látom, hogy hol is van pontosan az OMME székhelye, azt hiszem minden okom megvan már rá, hogy a véletlenekre igyak egy pálinkát..
És még csak kedd van... holnap pedig nőnak... én pedig 5-kor kelek és terápiás jelleggel cikket írok, mert állítólag ez majd jót tesz a lelkemnek...
Szuszu kiszáll...
Utolsó kommentek