Amikor már az utolsó utáni, hangyafasznyi reményt is feladtam reggel, hogy ez a kurva interjú még valaha összejöhet, egyszer csak jön egy üzenet este 8-kor, hogy:
"na?
NA?
NAAAAAAAAAAAAAAAAA?????????????????????????????????????????????????????
átküldtem!"
És akkor én abban a szent pillanatban, nem tudtam eldönteni, hogy elbőgjem-e magam, hogy végre vége ennek az egésznek vagy csak vegyek egy nagy levegőt és elővegyem a következő napirendi problémát, a "Hogyan fogunk zéró tanulással átmenni a szombati, tripla modulzáró vizsgán?"
Az idegből zokogást végül meghagytam a hazaútra, mert a kocsiban, üvöltő zene mellett a kutya sem hallja, hogy mennyire vagyok kiakadva... És bár igazából örülnöm kellett volna, hogy végre megvan az interjú és hogy a főnököm is dicsérő szavakkal illetett, miszerint hősiesen tűrtem, kitartottam, megmozgatottam minden szálat és vele együtt rimánkodtam, tördeltem a kezemet, fogytam, sírtam, őrjöngtem, szitkozódtam, de mindezek ellenére is full supportot nyújtottunk és végül meglett a glória, én mégis csak egyetlen dolgora tudtam gondolni:
Hogy milyen jól esne most egy ölelés. Attól, aki végig vitte velem ezt az egészet és minden fogadalmunk ellenére is segített. Egy egész kicsi ölelés, csak egy pár perces kis nyugalom, hogy elhiggyem, tényleg megcsináltam. És sikerült. Hogy képes vagyok rá.
Hogy tudjak neki egy picit is örülni...
Szuszu álomba merül
Utolsó kommentek