Hullamtores

Egy kis Jason Mraz és némi online Pilvaker után azt hittem, engem már nem érhet meglepetés a héten. Aztán tessék, mégis. Egy szerencsés pillanatban vett jegypár és egy maratoni nap után, váratlanul egy Paddy and the Rats koncerten találtam magam az A38-on, aminek lássuk be, még most is a hatása alatt vagyok és ilyen azért elég ritkán fordul velem elő. Olyannyira ritkán, hogy utoljára, talán a 2015-ös Slash koncert után kerített a hatalmába.
Nagyon szeretem az ír zenét. Kicsi koromban szerettem meg és még az ír step-et is megpróbáltam elugrabugrálni a szoba közepén annyira éreztem ezt az egészet. Ez viszont most teljesen más volt…
A klasszikus ír zenét senkinek sem kell bemutatnom, a Paddy and the Rats-et viszont annál inkább! Mert ez nem egy sima, ír zenét játszó banda. Ez valami más, valami jobb, sokkal több van benne. Egy szívvel-lélekkel játszó csapat, tele egyéniségekkel, hangokkal és érzékkel. Egy olyan csapat, ami nem is példázhatná jobban azt, hogy igenis van olyan stílus és zenei műfaj, amiben egy elektromos gitárhoz legalább annyira passzol egy harmonika, mint egy elektromos hegedűhöz az ének és a szoknya.

Sokszor elgondolkozom rajta, hogy miért is szeretem annyira az ír zenét, ha közben évek óta dnb-snek vallom magam? És hogy mennyire lehetek mások szerint totálisan elborult, amikor egyik nap még ezt hallgatom teljes átéléssel, másnap meg azt. Itt egy kis Wilkinson, ott egy kis Paddy, közbe némi instrumentális filmzene, csöppnyi Margaret Island, olykor Odett, meg egy kis Skrillex, Skillet és némi Birdy... Na jó, ezt az elmélkedést szerintem most abba is hagyom, mert a végén még én is beveszem, hogy zeneileg kakkant vagyok :D
Megfogalmazni tehát továbbra sem tudom igazán, hogy miért pont az ír zene, de talán nem is kell. Mert amíg egy koncert olyannyira átütő tud lenni, hogy magától megmozdul rá a tested és egynek tudod érezni magad a többiekkel, és érzed azt a közösségi feelinget, ami máskor talán a frászt hozza rád a tömegben, addig itt ennek nyoma sincsen. Mindenki boldog és önfeledt, olyanok akár az igazi írek. Mindenki ugrál, énekel, üvölt, párakon még jelmez is, úgyhogy jöjjön aminek jönnie kell! És én egészen kicsit, tök hülyén érzem magam, hogy a nagy ír szeretetem mellett, halvány lila fingom sem volt róla eddig, hogy ez a banda mennyire hihetetlenül jó is! Pedig többször is mondták már, hogy menjek el végre, mert jó lesz! Oké, oké, tudom, hogy ciki, hogy ez csak a 4. nekifutásra jött össze, de összejött és basszus, még akarok ilyet! Igazi idióta, már-már címeres ökör vagyok, hogy nem mentem el már sokkal előbb egy Paddy koncertre.. De ugye jobb későn, mint soha és most már legalább én is értem, hogy miért szeretik őket annyian és annyira. Mert ami a színpadon zajlik, az kérem szépen hangszerorgazmus a javából. Hát még amikor olyanok vesznek körül, akik szintén együtt élnek ezzel a egésszel. Te meg ott állsz megszeppenve, Paddy and the Rats szüzen és a felénél már szinte könyörögsz, hogy vegyék el a szüzességedet, mert annyira élvezed a koncertet. Na, hát pontosan ezt éreztem én is. És azt, hogy életemben először indult el a testem minden egyes kis porcikája a ritmusra. Nem csak egyre vagy kettőre, az összesre. Szóval azt, hogy dnb-zek és megy az "iksz", most így szépen ki is hajítom a képzeletbeli music trash can-be, mert ezek után az már csak egy gyenge kis szúnyogcsípés a testemnek.

Hangszeren ugyan (még?) nem tudok játszani - bár ha a xilofon számít, akkor a Boci, boci tarkát bármikor simán leverem -, de mindig is szerettem volna megtanulni valamin, mert akartam kezdeni valamit a ritmusérzékemmel. Aztán persze jött a balkezem, ami miatt, ha esetleg nem csinálnék amúgy is mindent fordítva, akkor itt majd biztosan úgy kell, szóval, ha már bele is tört a bicskám a hangszeres próbálkozásba, attól még a gitárért, a dobért és a hegedűért továbbra is megveszek. És végtelenül tisztelem a zenészeket, hogy ennyi időt és energiát szánnak a szenvedélyükre. És jó osztozni ebben a szenvedélyben a többiekkel, akik körülvesznek egy koncerten. Hogy amikor jobbra és balra nézek, az, aki mellettem áll, akkora átéléssel nyomja le léggitárban a színpadon játszót, mint a huzat, a testek pedig, olyan szabályosan járnak a ritmusra, mintha csak egy kottából olvasnám a hangjegyeket. Közösségformáló, igazi ír őrület, ahol egyszerűen lehetetlen nem jól érezned magad, kikapcsolni az agyadat és átadni magad a zenének! És igen, miközben ezt a bejegyzést írom, akkor is éppen Paddy szól a Spoty-n, mert amikor hallgatom, a szavak jönnek maguktól.
És közben persze nagyon mosolygom, mert eszembe jut, hogy múlt éjjel mekkora hévvel várták ezt körülöttem, és hogy én akkor még mennyire nem értettem, miben is lesz végül részem. :))))

Szuszu need more Paddy!

https://www.youtube.com/watch?v=f8hYGbZ10OI

Azt hiszem, hogy valamikor délután 4-kor,amikor leadtam egy újabb cikket, határoztam el magamban, hogy akkor is jó estém lesz, ha tök egyedül kell is a Jason Mraz koncertre elmennem. Sosem voltam még egyedül egy koncerten sem és kissé szánalmasnak is érzem magam, hogy minden csinosságom ellenére is, körülöttem mindenki párban, csak én tök egyedül.. De a kurva életbe, akkor is jól fogom magam érezni és 2 órára elengedem a hetek óta tartó nihilt, meg hogy kivel szerettem volna eljönni, kinek szerettem volna megmutatni a világom egy árva részletèt. Szóval összekaparva magam az aktuális önsajnálatból, letusoltam, felvettem egy csodaszép ruhát, tettem fel egy kis sminket és a Pilvaker Tiszta szívvelèt, téli torokból üvöltve a kocsiban, eljöttem a Kongresszusi Központba. Még az sem rázott meg, hogy a parkoló őr parkolás után közölte, hogy 400ft/óra lesz és nyilván nem hoztam magammal annyit, mert feltételeztem, hogy egy 15e Ft-os, egyáltalán nem olcsó jegy mellé,  csak jár már a ruhatár is for free. Ja, de mégsem, mindegy, nem érdekel. Akkor is jó lesz. És lévén, hogy kellően talpraesett vagyok, kimazsolátva az event-ből, hogy van e még itt ismerős, persze találtam egyet, vágyik mindjárt kettőt is, akik már ittak és busszal terveznek hazamenni. Kész is volt a deal: hazaviszem őket, ha 200 Ft-tal megtámogatják a kijutasunkat a parkol őrök gyűrűjèből :D 

 És most, hogy végre ezt is abszolváltam, lassan el is kezdődik a koncert, ami életem egyik, talán legmeghatarozóbb zenei èlmènye lesz. Remélem...

Szuszu "elengedi"

 Azt hittem, ez a hét jobb lesz, mert csak jobb lehet, mint az előző volt... Ma láttam a cikkem lead-jét a nyomdába adás előtt és a borítón is vezércikk vagyok. Olyan hihetetlen... Örültem az előzőnek is, de valahogy nem tudtam maradéktalanul és nem tudom miért.
 Aki ihlette, aki ott volt velem, aki miatt ezt a lehetőség megadatott nekem, most nagyon távol van tőlem.. Hogy végre vezércikk lehettem, neki köszönhetem. Annak a sok energiának, amit belőle merítettem. Hogy visszaszoktatott egy normális alvásidőhöz, hogy képes voltam reggelente megint pihenten ébredni, éjszaka pedig nem rémálmokkal ébredni. 

 Nehéz szülés volt. Mármint a cikk. Is. Minimum egy hármas ikrek, vagy inkább négyes. Nem viccelek, éjjel-nappal megküzdöttünk érte. Sírtunk és nevettünk, üvöltöttünk és őrjöngtünk.. belefogytam ebbe az egészbe, amit megspékelt persze más is. És most örülnöm kellene, hogy ez végre megtörténik, hogy az, amire talán 16 éves korom óta a legjobban vágytam, most valósággá válik. És én még mindig nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy képes vagyok rá, hogy ez a valóság. Hogy átlépve minden határt, olyat tettem, amit eddig sosem mertem, mert rajtam kívül senki sem hitt bennem. És most végre megtörtént, de mégsem hiszem el. Nem megy.
Vajon felébredek ebből egyszer? S vajon lesz valaha olyan ember az életemben, aki ezt képes lesz szeretni bennem? Aki képes lesz jobban szeretni, mint amennyire én az írást szeretem? Aki eltud majd fogadni úgy, hogy éjjel nappal a klaviatúrát verem és a telefonomat nyomkodom, miközben egy új téma után futok? Aki megérti majd azt, hogy ezt én választottam, én akartam, és hogy akkor lehetek csak igazán boldog, ha írhatok? Még akkor is, ha legbelül talán csak egy törött szárnyú kismadár vagyok...
 
 Egyszer valaki azt mondta, hogy az igazán nagy írók akkor tudnak a legjobban írni, ha érzelmi válságban vannak. Hogy van olyan, akit ez presszionál, ez adja meg neki a lendületet, ez hozza a szavakat és a gondolatokat az ajkára. És hogy talán én is ilyen vagyok. Mert van aki tökéletesen tudja min megyek keresztül néha, de látja közben azt is, hogy minden hullám valahogy feljebb emel, amitől olyan érzéssel tudok írni, mint még soha... Amivel olyan szintekre jutok el, amikre máshogyan talán soha. De vajon jó ez nekem? Áldás ez, vagy átok e? Mert akár áldás is lehetne, ha nem tudnám és nem éreztem volna még soha, hogy milyen az élet napos oldalán írni. Amikor boldog és kiegyensúlyozott vagy. Amikor a szavak azért jönnek maguktól, mert belül békés vagy, nem pedig azért, mert legbelül olyan égi viharok dúlnak, amik minden erejükkel felemésztenek.

 Minden nap minden pillanata egy tanulság. Valami, amit vagy megértesz vagy nem, vagy elfogadod, vagy nem. Vagy együtt élsz vele vagy megpróbálsz, vagy hagyod az egészet. 
 Zűrzavar, az van most bennem.
 Menjek vagy maradjak?
 Hagyjam vagy ne hagyjam?
Higgyek e még bármiben is, vagy inkább csak abban, hogy ha elveszítem a hitemet, könnyebb lesz?
 Mi lesz, ha holnap tényleg elveszítem a hitemet...?
 Ha már nem lesz ami itt tartson, ami miatt azt akarjam, hogy a dolgok működjenek... 

 https://www.youtube.com/watch?v=_ed6BqiFxLE

 Szuszu szomorú...

 És akkor feltéve az I-re a pontot és zárva ezt a pokoli hetet, álljon itt pár tanulság, ami ezt az egész, lelkileg nullára gyaluló, életemet és véremet kívánó 9 napot felölelte. 

 1. Az "Ami nem öl meg az erősít!" stratégia akár bölcs dolog is lehetne, feltéve, hogy nem direkt vállalod túl magad. Amúgy a medve.. az például megöl.

2. Attól, hogy Blake Lively a Zátonyban túlélte azt a kúrva cápát, ne gondold, hogy te is túl fogod.

 3. Egy hétig kávé nélkül - mert még mindig nem tudsz sem ránézni, sem érezni az illatát - és napi 2-3 óra alvással lehet élni, de nem sokáig.

4. Jó dolog, ha több munkahelyed is van egyszerre, feltéve, hogy minden projekted a tervezett mederben halad, mindenki pontos, precíz és van kemény 1,5 heted felkészülni a vizsgáidra. Jó dolog lenne, ha ez valóban így működne. 

5. Felszabadító érzés nemet mondani és széttépni egy lehetetlen vállalkozási szerződést.

 6. Kergetni az álmaidat és a vágyaidat, felfogni a felfoghatatlan és megpróbálni a szarból is várat építeni, miközben megpróbálsz kifacsarni magadból 2 kósza órát némi sportra és a tanulásra, nemesíti ugyan a lelked, de idegösszeomlást kapsz tőle...

7. Nincs az, az alvásmennyiség, amin egy jó korrektor ne tudna segíteni. 

8. Agyalás=kimerítő fa@szság

9. Attól még, hogy nő vagy és egyszerre több helyre is tudsz figyelni, nem jelenti azt, hogy a pasik is.

10. Ha úgy érzed, hogy érzelmi alapokon a döntéseidhez mindig napok kellenek, akkor add meg azt magadnak, mielőtt hirtelen felindulásból átmész bunkóba. 

11.  A gondolkodás ideális ellenszere a munkamánia. Az ebből eredő munkamániára felírható gyógyszer pedig, a pszichiátria.

12. Ha napokon át kerülget a sírgörcs és random elbőgöd magad még egy törött fűszálon is, menj szabadságra!

13.  Attól, hogy homokba dugod a fejedet, az élet még seggbe b@**.

14. Lehet, hogy néha nem hiszed el, hogy amit csinálsz az jó és színvonalas, de ettől még lehet, hogy  a cikkeidet igen is szeretik az emberek és nem csak úgy mondják, hogy jobban érezd magad tőle.

15. Hogy hiába gondolod azt, hogy a fotóid 3/4-e kuka, ha egyszer egy igazi fotográfus azt mondja rájuk, hogy nem az, az isten szerelmére, hidd már el végre!

  S hogy ezek a pontok mennyire fixek, kipróbáltak és bevettek? Leginkább teljesen. És hogy ne csak pontozzak, hanem ki is törjek,  igen, iszonyat szar volt, hogy egyedül kellett ezt az egész hetet végig csinálnom. Az,  hogy nem hívhattam fel a másikat, ha történt valami, hogy nem kérdezhettem meg hogy van, hogy vele mi történt, minden percben megölt egy kicsit. Ami mégis a legjobban hiányzott, az egy mindent elsöprő ölelés volt, ami eddig minden napomba egy pici megnyugvást hozott és utána képes voltam elhinni, hogy igenis megtudom csinálni. Mert most, magamtól ezt egyáltalán nem hiszem el.. S talán a nem tudod mid van, amíg el nem veszíted, bár eléggé közhelyes mondat, mégsem olyan lehetetlen.. De tudom és belátom, hogy ez mindenkinek kellett. Talán több is. 
 Tudom, hogy másként gondolkozik egy férfi és másként egy nő. Más a ritmus, a tempó, a reakcióidő. Amire nekem talán elég 3 nap, arra a másiknak lehet, hogy két hét is kevés. 
 Hogy amíg minden nap látod a másikat, nem körvonalazódnak benned az érzéseid. De ha nap, nap után telik el úgy, hogy nem látod és nem hallod, elkezdenek alakulni benned a dolgok. És egyszer csak rájössz arra, amire talán én is, hogy tudnál élni nélküle, ahogyan sok más ember nélkül is, de... Hogy jó ami van vagy volt.. Az intenzitás, a hév, hogy végre, életedben először van valaki, akinek nem kell semmit elmagyarázni, aki képes olvasni a tekintetedből, a hangodból, a hangszínedből, mindenből. Aki előtt végre nem kell titkolóznod, nem is akarsz és már nem is tudsz.  Azt hiszem, ez egy sokkal fantasztikusabb és megmagyarázhatatlanabb dolog, mint hogy valakinek szép-e a szeme vagy sem? 
 És amikor a barátaid, akik tényleg ismernek és szeretnek, először skandálják neked felváltva, hogy ne fuss el, ahogyan mindig teszed és ne is hagyd elmenni azt, aki és ami ennyivel jobb emberré tesz, elgondolkozol...
 Hogy talán tényleg csak időt kellene adnod neki is és magadnak is.  Hogy talán csak az elcsúszott banánhéjakat kellene sorba rendezni...

 És igen, túléltem ezt a szavakatsetalálok rá hetet, amit végül még egy vasárnapi, 6,5 órás stúdió fotós gyakorlattal is betetéztem. És halvány lila fogalmam sincs róla, hogy csináltam végig ezt az egészet. De bárcsak fele ennyire lennék sikeres, hogy a másik felében boldog lehessek... 

 Szuszu napzártán

 Amikor már az utolsó utáni, hangyafasznyi reményt is feladtam reggel, hogy ez a kurva interjú még valaha összejöhet, egyszer csak jön egy üzenet este 8-kor, hogy:

"na?

NA?

NAAAAAAAAAAAAAAAAA?????????????????????????????????????????????????????

átküldtem!"

 És akkor én abban a szent pillanatban, nem tudtam eldönteni, hogy elbőgjem-e magam, hogy végre vége ennek az egésznek vagy csak vegyek egy nagy levegőt és elővegyem a következő napirendi problémát, a "Hogyan fogunk zéró tanulással átmenni a szombati, tripla modulzáró vizsgán?"
 Az idegből zokogást végül meghagytam a hazaútra, mert a kocsiban, üvöltő zene mellett a kutya sem hallja, hogy mennyire vagyok kiakadva... És bár igazából örülnöm kellett volna, hogy végre megvan az interjú és hogy a főnököm is dicsérő szavakkal illetett, miszerint hősiesen tűrtem, kitartottam, megmozgatottam minden szálat és vele együtt rimánkodtam, tördeltem a kezemet, fogytam, sírtam, őrjöngtem, szitkozódtam, de mindezek ellenére is  full supportot nyújtottunk és végül meglett a glória, én mégis csak egyetlen dolgora tudtam gondolni:

 Hogy milyen jól esne most egy ölelés.  Attól, aki végig vitte velem ezt az egészet és minden fogadalmunk ellenére is segített. Egy egész kicsi ölelés, csak egy pár perces kis nyugalom, hogy elhiggyem, tényleg megcsináltam. És sikerült. Hogy képes vagyok rá.

Hogy tudjak neki egy picit is örülni...  
 

 Szuszu álomba merül