Régóta ki kívánkozik már belőlem az, amit most - lesz ami lesz - leírok.
Nem volt egyszerű a kamaszkorom. Fogszabályzós voltam, álkapocssérülésem volt, műtétem, rengeteg szenvedés, iskolai megtorlás és még hosszasan sorolhatnám.
Talán éppen ezért, sohasem voltam egy könnyű természet vagy éppen eset, de azt hiszem, hogy pont emiatt, az igényeim sem voltak soha nagyok. Érettségiztem, amikor először pasim lett. Az első. Tökre boldog voltam, tényleg. Bárcsak mindenkinek ilyen lehetne az első nagy szerelem.
Aztán jött a második, a harmadik és valahol a 20-as éveim elején azt hittem, hogy az, akire akkor és ott rátaláltam, ő lesz az utolsó is. Éveken át minden jó volt. Együtt éltünk, utaztunk, főztünk, minden kereknek tűnt. Aztán egy idő után azt kezdtem érezni, hogy kezdek elveszni. Hogy hiába tiltakoztam egész életemben a nagylábon élés ellen, csak belecsúsztam én is. Hogy a másik miatt rászoktam a prémium dolgokra, ételekre, felszerelésekre, mindenre. Olyan dolgokra adtam és adtunk ki pénzt, amiknek, ha csak a fele lett volna felesleges, még akkor is alábecsültem...
Voltak munkáim, de inkább csak háztartásbeli voltam. És minden egyes nap azzal a gondolattal ébredtem, hogy ezt akartam-e én magamnak? Akartam-e valaha így élni? És ha nem és ezért sem tudok már küzdeni, akkor mégis minek vagyok ott ahol és élek úgy, ahogyan?
Sokszor elhatároztam, hogy változtatni fogok dolgokon. Mindig is versenyzett bennem a törekvés és az elszántság, de sajnos az utóbbi rendre alul maradt...
Amikor gimi végén túléltem egy szepszist, amire akkor azt mondták az orvosok, hogy 20% esélyem volt rá, hogy túlélem, bár nem vagyok vallásos, mégis elkezdtem hinni benne, hogy valakinek valahol még terve van velem.
A terv, mint ahogyan arra mostanában kezdek rájönni, igazából mindig is megvolt, csak a kivitelezés hiányzott. A motiváció, a lendület, az a fajta inspiráció, amiért képes lennél bármire. Próbálkoztam ezzel kezdeni valamit a huszas éveimben, de bizonyos tényezők rendre nem álltak mögtöttem. Hiába hittem végtelenül nagyon az újságírásban és magamban, hogy erre születtem, a hit ehhez még édes kevés, ha az, akivel együtt élsz, nem tudja ezt hozzád hasonlóan értékelni, vagy legalább megpróbálni és néha veled örüni. Ha nincs ihleted, ha nincs múzsád, nincsen semmid sem... És erre én is rájöttem, igaz nem épp időben, vagy mégis, vagy még magam sem tudom.
Mindig hangoztattam a barátaimnak, hogy változtatnom kellene dolgokon és ők is rendre azt mondták, hogy itt lenne már végre az ideje, hogy összeszedjem magam. De valahogy mindig nyuszi voltam ehhez.. Nem mertem elhagyni a biztosat, a fixet, az egzisztenciát - amit sohasem éreztem a magaménak -, a pasit, akivel családom, gyerekem lehetet volna. Az ember halandó és gyáva, akkor is ha ezt nem vallja be magának. Pusztán megszokásból, gyávaságba menekül a változás elől, fél kilépni a komfortzónából. Én is féltem. Évekig. A próbálkozás nem elég, a szeretném, a jó lenne, a de, kurva kevés.
És hogy végül hogyan lehetséges mégis az, hogy most, közel a 31-hez, egy hónap alatt 2 állásom lett és most fogom aláírni a harmadik szeződésemet? Hogy kijártam amit ki kellett, igazságot tettem ott, ahol ebben adós voltam és a magam módján, de konzekvensen hozom meg a döndéseimet a saját boldogulásom érdekében?
Emlékeztek még, hogy néhány sorral feljebb írtam valamit az inspirációról és a motivációról? Nos, ezek mind bekövetkeztek az életemben.
És nagyban köszönhetem mindezt annak, hogy egyrészt még mindig letudom vetkőzni a szomorúságomat, a csalódottságomat és nyitni valaki újra, ha rámköszön, no és persze annak, hogy ebben a valakiben, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, még nincs meg az a fásultság, az a beletörődés, és az az élhajhászás, ami korábban mással felemésztett.
Igazából nem vártam semmit, csak hagytam, hogy a dolgok maguktól megtörténjenek. És meg is történtek. Talán a benne rejlő lazaság, természetesség, feltétel nélküli odaadás és világmegváltó terhektől való mentesség voltak azok - amellett, hogy iszonyatosan jóképű és elég, ha csak ránézek, a mosolya, a szemei, a nézése szinte azonnal megnevettetnek-, amik, bár a maguk módján tök egyszerű dolgok, nekem mégis nagyon sokat jelentenek. És hol van még a kölcsönös bizalom, az, hogy akár becsukott szemmel is átmernék menni vele egy négysávos autópályán, vagy hogy tudom, hogy előbb fejelné le az utcai kressz táblát, minthogy engem valamivel megbátson... Minden egyes pillanatra emlékszem még, pedig nem mai mese már ez sem. Mégis szuperintezív.
Odett egyik dalából jutnak eszembe sokszor sorok, bár tegnap még a Margaret Island Esőjét dúdoltam a kocsiban:
Soha nem akartál ilyen sokat, minden úgy jött magától
És nem volt hozzá játékszabály, nem tanultál a tanártól
Csak pörögnél, pörögnél...
És jó ez a pörgés. Hogy minden jön magától, egyik láncszem kapcsolódik spontán a másikhoz. Nincs órahosszat tartó agytúra, kombinálás, stressz, bizalmatlanság, semmi olyan, ami ilyenkor lenni szokott. Pedig állítólag jó csaj vagyok, ő pedig biztos, hogy irtó jó pasi.
Sok furcsa dolgot láttam már életemben, de ilyen jó furcsaság még sosem jött szembe. Egyszerre eszményi és eszméletlen, izgalmas és izgató, lehengerlő és csodálatra méltó. Az érzés, amikor a törődés magától jön és nem kell megküzdened érte. Amikor olyan élettel tud előadni valamit a másik, hogy képtelen vagy nem beleveszni. Amikor nem a szerelmet érzed első látásra, hanem valami sokkal jobbat. Egy megmagyarázhatatlan vonzalmat, ami teljesen magával ragad. Ami nem tesz fel neked lépten nyomon hülye kérdéseket, egyszerűen csak hagyja, hogy sodródj és sodródj az árral, bárhova is vigyen a folyam és bármennyiszer is merülj alá, ha kell.
Szeretet és szerelem között óriási a különbség. Ezidáig én csak azt a fajtát ismertem, ahol a szerelemből csak a szeretet maradt meg. Eddig. Most viszont, valami olyan hihetetlen dolgok élek át, amiben eszembe sem jut a szerelem és nem is áll még a nyelvemre, a szeretni szó viszont képes volt már spontán elhagyni az ajkaimat, pedig rohadtul küzdöttem érte, hogy bent tartsam, hátha mégsem jön el az ideje. 
Forgószél söpört végig az életemen, és életemben először nem mások miatt léptem, hanem tényleg magam miatt tettem amit tettem. Persze a motivációt és az erőt, ami ehhez kellett, merítettem Valakiből és ezért egész életemben hálás leszek.
Felrúgni egy életet, amit nem érzel a sajátodnak, amiben nem vagy önmagad, de tudod, hogy biztosságban élhetnél amíg meg nem halsz... és beleugrani az ismeretlenbe, hogy végre a saját lábadra állhass úgy, ahogyan ezt már réges régen meg kellett volna tenned... Még nem tudom, hogy bátorság vagy őrültség-e?! Vagy csak őrülten bátor tett.
És ha sok dologban nem is vagyok biztos, abban igen, hogy talán mégis újságírónak születtem. És hogy a régi életemet, bármennyire is voltak szép részei, nem akarom tovább élni. És hogy amiben most vagyok, az, az egyik legcsodálatosabb és megmegatározóbb dolog az életemben, akkor is, ha maholnap talán véget érhet. És hogy ha találhatok valakit, aki önmagától és önzetlenül tesz meg értem és értünk dolgokat, aki képes múzsaként inspirálni és anélkül támogatni, hogy közben görcsben állna a gyomra és úgy érezné, hogy veled minden perc egy folyamatos harc a túlélésért, akkor azt a valakit és az időt, amit vele tölthetek - legyen az akár csak egy fél óra is egy kávé mellett - ezerszeresen is meg kell becsülnöm, mert lehet hogy a holnap határán hirtelen elillan majd és több ilyen ember, talán már nem fog szembe jönni.
Ha valamit megtanultam, akkor az, az, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy akár csak egy órát is elpazaroljunk. Hogy ne éljünk meg olyat, amit meglehet vagy meg kell, s hogy ha megtehetem, hogy kikaparom magamnak a gesztenyét még akkor is, ha csak egy kávés kanalat kapok hozzá, akkor azt meg ne tegyem.
A tegnap elmúlik, emlék lesz. A holnap a jövő, a remény, a lehetőség, hogy valami új történhessen veled és velem.
Szeretem az emlékeket, amiket akkor látok, ha egy bögre kávéra nézek. Ha egy kultikus sorozatról cikket olvasok, vagy ha zenét hallgatok és felcsendül egy ismerős dallam, vagy gitárszóló. Amikor felhúzom a Converse cipőmet és elmosolyodom azon, hogy a Tiédért milyen veszettül sokat küzdöttünk. Hogy felvehetem a kedvenc melegítőfelsőmet vagy egyszerűen csak átvedlek lányosba egy kis sminkkel, vagy csak egy hétvégi, pizsamás lány lehetek a "piknik" közben.
Mert sem szikére, sem Hollywoodi mániákra nincs szüksége ahhoz, hogy napról napra tovább ragyogjon. Csupán egy szerető családra, egy remek, munkájában is támogató pasira, egy mindennapjait bearanyozó kisfiúra, Marcel-re - akinek a nevét egyébként Edith Piaf egyik szerelme ihlette - és olyan szerepekre, amik teljessé teszik őt a filmvásznon. 
Utolsó kommentek