Hullamtores

 Szuszuval egyre furcsább dolgok történnek. Mire végre értelmet találnék a tegnapban és sikerülne felocsúdnom belőle, eljön a holnap, amitől újabb sokkot kapott. Leírhatatlant...
 Ennek örömére, két Pilvaker dal, 800 fotó és némi vízipipa füst közt fél úton, Borba, Mámorba és Provance-ba fojtom a megmagyarázhatatlant, mert a gondolkodásra ma már totálisan alkalmatlan vagyok. Leírhatnám, de nem megy. Egyszerűen saját magamon is nevetek, hogy mi a búbánatos fene történik körülöttem...?  

 A hölgy, aki nem más, mint a párizsi születésű Marion Cotillard, igazából a szemem láttára lett egy francia, művészfilmes színésznőből, Oscar díjas díva.  
  Emlékszem még a Taxi-s korszakra, amikor egy éles nyelvű, francia fruskát alakított, aki egy autómániás szerelőhekker szuperverdájával küzdött meg napi szinten a bent maradásért.  A mindent elsöprő egyik első filmje azonban, a Jeux d'enfants, vagy ahogyan az angolok datálják, Love me if you dare, vagy ahogyan innen már nekünk is következik, a Szeress, ha mersz!.  A film egy igazi művészfilm. Egy amolyan francia, szerelmes dráma, tele őrültségekkel, sorsokkal, s végül a elkerülhetetlen beteljesüléssel egy építkezés alapzatában, több köbméter folyékony betonba öntve...   

 Aki nyitott egy fordulatokkal teli, drámai filmre, ami előszeretettel feszegetni az élet nagy kérdéseit és határait, s hogy ki és miért képes elmenni a szerelemért, annak ez erősen ajánlott.    
 Mikor utoljára láttam - immáron sokadszor -, még mindig együtt sírtam és nevettem a karakterekkel, s szurkoltam érte, hogy a vége happy end legyen. Pedig tudtam, hogy igazából az csak a maga művészi értelmében lesz "art". Minden nézőpont kérdése. Az viszont mindenképpen happy end-nek mondható, hogy a két főszereplő sorsa, a film után végül a való életben is megpecsételődött, s mindent elsöprő vonzalmuk, idestova már több, mint 14 éve  tart.​ 
 Marion, aki a Piaf-ért Oscart kapott, s ezzel nem csak megdöngette, de be is döntötte a Hollywoodi álomgyár kapuit, minden sikere ellenére is, megválogatja, hogy kiknek az oldalán tűnik felm és sosem szerepel tartalmatlan filmekben. Gondoljunk csak a Hosszú Jegyességre, a Bor, Mámor, Provance-ra a mogorva brit örököst játszó Russell Crowe oldalán, a Public Enemy-re Jhonny Depp-el, vagy éppen az Eredetre DiCaprio partnereként. Játszott már pincérnőt, gengszter kedvest, halott álmodozót, de megfordult Woody Allen oldalán is az Éjfélkor Párizsban c. moziban, a legújabb pedig az októberben nálunk is debütáló Machbeth lesz Michael Fassbender-rel.

  Cotillard-ról ugyanakkor érdemes tudni, hogy Hollywood-i sikerei ellenére sem fordított hátat hazájának, s évente több francia rendezésű filmben is szerepet vállal, köztük számos olyanban is, amelye valamely úton-módon kötődik párja, Guillaume Canet nevéhez. Elég csak az Apró, kis hazugságokra, a Rozsda és Csontra, vagy a Két nap, egy éjszakára gondolnunk. Mindegyik komoly társadalmi normákat és határokat feszeget.  A végére pedig egy igazi kis gyöngyszemet hagytam, ami nem más, mint a Fair Play. Igen, nem árulok el újat, ha azt mondom, hogy a film címe maga a sztori is, amiben egy egymásra féltékeny, munkahelyi közösség tagjai mérik össze az erejüket egy csapaépítő vadvízi túrán, ahol idővel elszabadulnak az indulatok, s mindenki már csak a túlélésre játszik, akár egymás...
 Szóval, aki életszagú és tartalmas filmre vágyik, annak szinte bármelyik Cotillard filmet jó szívvel tudom ajánlani.

 És akkor már a filmeken túli életéről is, muszáj itt álljon pár gondolatom, például, hogy egyébként csodálatos hangja van, saját együttese, s többek között a Piaf-ban és a Kilencben is több dalban felcsendült a hangja, angolul és franciául egyaránt.
 Arról nem is beszélve, hogy 2008 óta a Dior is tenyerén hordozza, aminek ő az egyik leghűségesebb modellje, legyen szó táskáról, ékszerről, ruháról. Az pedig már csak hab a tortán, hogy túl a negyvenen, s közel a második kisbabája megszületéséhez, kora ellenére is, alakja, arca, s a bája mit sem változott az elmúlt 20 évben.  Egy francia Nő eleganciájával visel mindent, s bújik bárki olyan bőrébe, aki kicsit is inspirálja őt az életben. Ha kell, ruhástul ugrik egy medencébe, mint valami tinédzser. Ha kell, gyógyszerfüggő, alkoholista Legendát testesít meg. Ha kell, mozgássérült delfináriumi kiképzőként kezd új életet. Egy ezerarcú, igazi francia nő, akin egyébként még minden eredeti.  Mert sem szikére, sem Hollywoodi mániákra nincs szüksége ahhoz, hogy napról napra tovább ragyogjon. Csupán egy szerető családra, egy remek, munkájában is támogató pasira, egy mindennapjait bearanyozó kisfiúra, Marcel-re - akinek a nevét egyébként Edith Piaf egyik szerelme ihlette - és olyan szerepekre, amik teljessé teszik őt a filmvásznon.  

Fanny:
What point are you making?
Max:
I think so.
Fanny:
Sure you don't need more time?
Max:
No, I know what I want.
Fanny:
You're sure?
Max:
Absolutely.
Fanny:
So, what is it to be?
Max:
How's the soup?
Fanny:
The soup is finished.
Max:
Like my job.
The fish?
Fanny:
We've run out.
Max:
That's like me with excuses.
 Fanny:
Don't waste my time.
Choose something we have.
 Max:
I would like a lifetime spent with an irrational and suspicious goddess. Some short-tempered jealousy on the side. And a bottle of wine that tastes like you. And a glass that's never empty.
Forgive to my lips, which are the most unusual places... to find true joy... 

​