Hullamtores

 És akkor feltéve az I-re a pontot és zárva ezt a pokoli hetet, álljon itt pár tanulság, ami ezt az egész, lelkileg nullára gyaluló, életemet és véremet kívánó 9 napot felölelte. 

 1. Az "Ami nem öl meg az erősít!" stratégia akár bölcs dolog is lehetne, feltéve, hogy nem direkt vállalod túl magad. Amúgy a medve.. az például megöl.

2. Attól, hogy Blake Lively a Zátonyban túlélte azt a kúrva cápát, ne gondold, hogy te is túl fogod.

 3. Egy hétig kávé nélkül - mert még mindig nem tudsz sem ránézni, sem érezni az illatát - és napi 2-3 óra alvással lehet élni, de nem sokáig.

4. Jó dolog, ha több munkahelyed is van egyszerre, feltéve, hogy minden projekted a tervezett mederben halad, mindenki pontos, precíz és van kemény 1,5 heted felkészülni a vizsgáidra. Jó dolog lenne, ha ez valóban így működne. 

5. Felszabadító érzés nemet mondani és széttépni egy lehetetlen vállalkozási szerződést.

 6. Kergetni az álmaidat és a vágyaidat, felfogni a felfoghatatlan és megpróbálni a szarból is várat építeni, miközben megpróbálsz kifacsarni magadból 2 kósza órát némi sportra és a tanulásra, nemesíti ugyan a lelked, de idegösszeomlást kapsz tőle...

7. Nincs az, az alvásmennyiség, amin egy jó korrektor ne tudna segíteni. 

8. Agyalás=kimerítő fa@szság

9. Attól még, hogy nő vagy és egyszerre több helyre is tudsz figyelni, nem jelenti azt, hogy a pasik is.

10. Ha úgy érzed, hogy érzelmi alapokon a döntéseidhez mindig napok kellenek, akkor add meg azt magadnak, mielőtt hirtelen felindulásból átmész bunkóba. 

11.  A gondolkodás ideális ellenszere a munkamánia. Az ebből eredő munkamániára felírható gyógyszer pedig, a pszichiátria.

12. Ha napokon át kerülget a sírgörcs és random elbőgöd magad még egy törött fűszálon is, menj szabadságra!

13.  Attól, hogy homokba dugod a fejedet, az élet még seggbe b@**.

14. Lehet, hogy néha nem hiszed el, hogy amit csinálsz az jó és színvonalas, de ettől még lehet, hogy  a cikkeidet igen is szeretik az emberek és nem csak úgy mondják, hogy jobban érezd magad tőle.

15. Hogy hiába gondolod azt, hogy a fotóid 3/4-e kuka, ha egyszer egy igazi fotográfus azt mondja rájuk, hogy nem az, az isten szerelmére, hidd már el végre!

  S hogy ezek a pontok mennyire fixek, kipróbáltak és bevettek? Leginkább teljesen. És hogy ne csak pontozzak, hanem ki is törjek,  igen, iszonyat szar volt, hogy egyedül kellett ezt az egész hetet végig csinálnom. Az,  hogy nem hívhattam fel a másikat, ha történt valami, hogy nem kérdezhettem meg hogy van, hogy vele mi történt, minden percben megölt egy kicsit. Ami mégis a legjobban hiányzott, az egy mindent elsöprő ölelés volt, ami eddig minden napomba egy pici megnyugvást hozott és utána képes voltam elhinni, hogy igenis megtudom csinálni. Mert most, magamtól ezt egyáltalán nem hiszem el.. S talán a nem tudod mid van, amíg el nem veszíted, bár eléggé közhelyes mondat, mégsem olyan lehetetlen.. De tudom és belátom, hogy ez mindenkinek kellett. Talán több is. 
 Tudom, hogy másként gondolkozik egy férfi és másként egy nő. Más a ritmus, a tempó, a reakcióidő. Amire nekem talán elég 3 nap, arra a másiknak lehet, hogy két hét is kevés. 
 Hogy amíg minden nap látod a másikat, nem körvonalazódnak benned az érzéseid. De ha nap, nap után telik el úgy, hogy nem látod és nem hallod, elkezdenek alakulni benned a dolgok. És egyszer csak rájössz arra, amire talán én is, hogy tudnál élni nélküle, ahogyan sok más ember nélkül is, de... Hogy jó ami van vagy volt.. Az intenzitás, a hév, hogy végre, életedben először van valaki, akinek nem kell semmit elmagyarázni, aki képes olvasni a tekintetedből, a hangodból, a hangszínedből, mindenből. Aki előtt végre nem kell titkolóznod, nem is akarsz és már nem is tudsz.  Azt hiszem, ez egy sokkal fantasztikusabb és megmagyarázhatatlanabb dolog, mint hogy valakinek szép-e a szeme vagy sem? 
 És amikor a barátaid, akik tényleg ismernek és szeretnek, először skandálják neked felváltva, hogy ne fuss el, ahogyan mindig teszed és ne is hagyd elmenni azt, aki és ami ennyivel jobb emberré tesz, elgondolkozol...
 Hogy talán tényleg csak időt kellene adnod neki is és magadnak is.  Hogy talán csak az elcsúszott banánhéjakat kellene sorba rendezni...

 És igen, túléltem ezt a szavakatsetalálok rá hetet, amit végül még egy vasárnapi, 6,5 órás stúdió fotós gyakorlattal is betetéztem. És halvány lila fogalmam sincs róla, hogy csináltam végig ezt az egészet. De bárcsak fele ennyire lennék sikeres, hogy a másik felében boldog lehessek... 

 Szuszu napzártán