Egy kis Jason Mraz és némi online Pilvaker után azt hittem, engem már nem érhet meglepetés a héten. Aztán tessék, mégis. Egy szerencsés pillanatban vett jegypár és egy maratoni nap után, váratlanul egy Paddy and the Rats koncerten találtam magam az A38-on, aminek lássuk be, még most is a hatása alatt vagyok és ilyen azért elég ritkán fordul velem elő. Olyannyira ritkán, hogy utoljára, talán a 2015-ös Slash koncert után kerített a hatalmába.
Nagyon szeretem az ír zenét. Kicsi koromban szerettem meg és még az ír step-et is megpróbáltam elugrabugrálni a szoba közepén annyira éreztem ezt az egészet. Ez viszont most teljesen más volt…
A klasszikus ír zenét senkinek sem kell bemutatnom, a Paddy and the Rats-et viszont annál inkább! Mert ez nem egy sima, ír zenét játszó banda. Ez valami más, valami jobb, sokkal több van benne. Egy szívvel-lélekkel játszó csapat, tele egyéniségekkel, hangokkal és érzékkel. Egy olyan csapat, ami nem is példázhatná jobban azt, hogy igenis van olyan stílus és zenei műfaj, amiben egy elektromos gitárhoz legalább annyira passzol egy harmonika, mint egy elektromos hegedűhöz az ének és a szoknya.
Sokszor elgondolkozom rajta, hogy miért is szeretem annyira az ír zenét, ha közben évek óta dnb-snek vallom magam? És hogy mennyire lehetek mások szerint totálisan elborult, amikor egyik nap még ezt hallgatom teljes átéléssel, másnap meg azt. Itt egy kis Wilkinson, ott egy kis Paddy, közbe némi instrumentális filmzene, csöppnyi Margaret Island, olykor Odett, meg egy kis Skrillex, Skillet és némi Birdy... Na jó, ezt az elmélkedést szerintem most abba is hagyom, mert a végén még én is beveszem, hogy zeneileg kakkant vagyok :D
Megfogalmazni tehát továbbra sem tudom igazán, hogy miért pont az ír zene, de talán nem is kell. Mert amíg egy koncert olyannyira átütő tud lenni, hogy magától megmozdul rá a tested és egynek tudod érezni magad a többiekkel, és érzed azt a közösségi feelinget, ami máskor talán a frászt hozza rád a tömegben, addig itt ennek nyoma sincsen. Mindenki boldog és önfeledt, olyanok akár az igazi írek. Mindenki ugrál, énekel, üvölt, párakon még jelmez is, úgyhogy jöjjön aminek jönnie kell! És én egészen kicsit, tök hülyén érzem magam, hogy a nagy ír szeretetem mellett, halvány lila fingom sem volt róla eddig, hogy ez a banda mennyire hihetetlenül jó is! Pedig többször is mondták már, hogy menjek el végre, mert jó lesz! Oké, oké, tudom, hogy ciki, hogy ez csak a 4. nekifutásra jött össze, de összejött és basszus, még akarok ilyet! Igazi idióta, már-már címeres ökör vagyok, hogy nem mentem el már sokkal előbb egy Paddy koncertre.. De ugye jobb későn, mint soha és most már legalább én is értem, hogy miért szeretik őket annyian és annyira. Mert ami a színpadon zajlik, az kérem szépen hangszerorgazmus a javából. Hát még amikor olyanok vesznek körül, akik szintén együtt élnek ezzel a egésszel. Te meg ott állsz megszeppenve, Paddy and the Rats szüzen és a felénél már szinte könyörögsz, hogy vegyék el a szüzességedet, mert annyira élvezed a koncertet. Na, hát pontosan ezt éreztem én is. És azt, hogy életemben először indult el a testem minden egyes kis porcikája a ritmusra. Nem csak egyre vagy kettőre, az összesre. Szóval azt, hogy dnb-zek és megy az "iksz", most így szépen ki is hajítom a képzeletbeli music trash can-be, mert ezek után az már csak egy gyenge kis szúnyogcsípés a testemnek.
Hangszeren ugyan (még?) nem tudok játszani - bár ha a xilofon számít, akkor a Boci, boci tarkát bármikor simán leverem -, de mindig is szerettem volna megtanulni valamin, mert akartam kezdeni valamit a ritmusérzékemmel. Aztán persze jött a balkezem, ami miatt, ha esetleg nem csinálnék amúgy is mindent fordítva, akkor itt majd biztosan úgy kell, szóval, ha már bele is tört a bicskám a hangszeres próbálkozásba, attól még a gitárért, a dobért és a hegedűért továbbra is megveszek. És végtelenül tisztelem a zenészeket, hogy ennyi időt és energiát szánnak a szenvedélyükre. És jó osztozni ebben a szenvedélyben a többiekkel, akik körülvesznek egy koncerten. Hogy amikor jobbra és balra nézek, az, aki mellettem áll, akkora átéléssel nyomja le léggitárban a színpadon játszót, mint a huzat, a testek pedig, olyan szabályosan járnak a ritmusra, mintha csak egy kottából olvasnám a hangjegyeket. Közösségformáló, igazi ír őrület, ahol egyszerűen lehetetlen nem jól érezned magad, kikapcsolni az agyadat és átadni magad a zenének! És igen, miközben ezt a bejegyzést írom, akkor is éppen Paddy szól a Spoty-n, mert amikor hallgatom, a szavak jönnek maguktól.
És közben persze nagyon mosolygom, mert eszembe jut, hogy múlt éjjel mekkora hévvel várták ezt körülöttem, és hogy én akkor még mennyire nem értettem, miben is lesz végül részem. :))))
Szuszu need more Paddy!
Utolsó kommentek