Hullamtores

 Azt hittem, ez a hét jobb lesz, mert csak jobb lehet, mint az előző volt... Ma láttam a cikkem lead-jét a nyomdába adás előtt és a borítón is vezércikk vagyok. Olyan hihetetlen... Örültem az előzőnek is, de valahogy nem tudtam maradéktalanul és nem tudom miért.
 Aki ihlette, aki ott volt velem, aki miatt ezt a lehetőség megadatott nekem, most nagyon távol van tőlem.. Hogy végre vezércikk lehettem, neki köszönhetem. Annak a sok energiának, amit belőle merítettem. Hogy visszaszoktatott egy normális alvásidőhöz, hogy képes voltam reggelente megint pihenten ébredni, éjszaka pedig nem rémálmokkal ébredni. 

 Nehéz szülés volt. Mármint a cikk. Is. Minimum egy hármas ikrek, vagy inkább négyes. Nem viccelek, éjjel-nappal megküzdöttünk érte. Sírtunk és nevettünk, üvöltöttünk és őrjöngtünk.. belefogytam ebbe az egészbe, amit megspékelt persze más is. És most örülnöm kellene, hogy ez végre megtörténik, hogy az, amire talán 16 éves korom óta a legjobban vágytam, most valósággá válik. És én még mindig nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy képes vagyok rá, hogy ez a valóság. Hogy átlépve minden határt, olyat tettem, amit eddig sosem mertem, mert rajtam kívül senki sem hitt bennem. És most végre megtörtént, de mégsem hiszem el. Nem megy.
Vajon felébredek ebből egyszer? S vajon lesz valaha olyan ember az életemben, aki ezt képes lesz szeretni bennem? Aki képes lesz jobban szeretni, mint amennyire én az írást szeretem? Aki eltud majd fogadni úgy, hogy éjjel nappal a klaviatúrát verem és a telefonomat nyomkodom, miközben egy új téma után futok? Aki megérti majd azt, hogy ezt én választottam, én akartam, és hogy akkor lehetek csak igazán boldog, ha írhatok? Még akkor is, ha legbelül talán csak egy törött szárnyú kismadár vagyok...
 
 Egyszer valaki azt mondta, hogy az igazán nagy írók akkor tudnak a legjobban írni, ha érzelmi válságban vannak. Hogy van olyan, akit ez presszionál, ez adja meg neki a lendületet, ez hozza a szavakat és a gondolatokat az ajkára. És hogy talán én is ilyen vagyok. Mert van aki tökéletesen tudja min megyek keresztül néha, de látja közben azt is, hogy minden hullám valahogy feljebb emel, amitől olyan érzéssel tudok írni, mint még soha... Amivel olyan szintekre jutok el, amikre máshogyan talán soha. De vajon jó ez nekem? Áldás ez, vagy átok e? Mert akár áldás is lehetne, ha nem tudnám és nem éreztem volna még soha, hogy milyen az élet napos oldalán írni. Amikor boldog és kiegyensúlyozott vagy. Amikor a szavak azért jönnek maguktól, mert belül békés vagy, nem pedig azért, mert legbelül olyan égi viharok dúlnak, amik minden erejükkel felemésztenek.

 Minden nap minden pillanata egy tanulság. Valami, amit vagy megértesz vagy nem, vagy elfogadod, vagy nem. Vagy együtt élsz vele vagy megpróbálsz, vagy hagyod az egészet. 
 Zűrzavar, az van most bennem.
 Menjek vagy maradjak?
 Hagyjam vagy ne hagyjam?
Higgyek e még bármiben is, vagy inkább csak abban, hogy ha elveszítem a hitemet, könnyebb lesz?
 Mi lesz, ha holnap tényleg elveszítem a hitemet...?
 Ha már nem lesz ami itt tartson, ami miatt azt akarjam, hogy a dolgok működjenek... 

 https://www.youtube.com/watch?v=_ed6BqiFxLE

 Szuszu szomorú...

 Nem hiszek a véletlenekben. Egy kicsit sem. DE... azután, ami pénteken történt, majd szombaton... hogy mit mondott nekem az a bizonyos néni a Móriczon... hogy két napig mindenki tacskókat posztolt Face-en és mellettem is megállt egy az utcán, pont a munkahelyem előtt az esőben... majd hogy napok óta az interjú alanyommal kelek és fekszem totál feleslegesen, mert a PR-osa egy balf@sz... Én hülye meg, mégis minden áldott nap elhiszem, hogy ebből még lesz valami azon pörögve, hogy mennyi munkám és éjszakám fog rámenni 3 másik cikk, 82 oldal kitöltendő fornyomtatvány, egy tripla modulzáró és egy szakmai gyakorlat között arra, hogy a reggeli tea mellé Indexen leközölt újabb botrányokból, mégiscsak kihozzak valami színvonalasat... Már ha egyáltalán eljutok odáig... Nem tudom mikor csalódtam utóljára ekkorát valakiben, főleg, ha az egy sportoló, aki állítólag amúgy tök jó fej... és nem hiszem, hogy nagyok lettek volna az elvárásaim, csupán szerettem volna megismerni, hogy ki is ő a dressz mögött... :(
  Végül pedig, hogy hab legyen a diabetikus tortám tetején, mikor fél órája megnéztem a következő leadandó anyagomat egy mézes cikkhez és látom, hogy hol is van pontosan az OMME székhelye, azt hiszem minden okom megvan már rá, hogy a véletlenekre igyak egy pálinkát..

 És még csak kedd van... holnap pedig nőnak... én pedig 5-kor kelek és terápiás jelleggel cikket írok, mert állítólag ez majd jót tesz a lelkemnek... 

 Szuszu kiszáll...